A II. világháború végén a győztes Szovjetunió katonai- és belügyi szerveinek foglyaként, kollektív büntetésként kétszázötvenezer német származású férfit és nőt, magyar állampolgárokat hurcoltak Magyarországról a GULAG és GUPVI kényszermunkatáborokba. Közülük több mint hatvanezren a Szovjetunióban, a táborok poklában lelték halálukat. Akik évekkel később hazatérhettek a rabságból, soha, sehol, senkinek nem beszélhettek a történtekről. Így a traumákat több évtizednyi hallgatás mélyítette tovább.

A GULAG egy, az egész Szovjetuniót behálózó kényszermunkatábor-hálózat volt, amely 1930-1943 között állt fenn a Sztálin által irányított Szovjetunióban. A táborokat csak Sztálin halála után, 1953-ban szüntették meg. Lakóit a sztálini terror-politika által ellenségnek nyilvánított szovjet és külföldi állampolgárok adták, illetve hadifoglyok is nagy számban voltak a kényszermunkások között.

1939-ben a GULAG táborok mellett létrehozták a Hadifogoly- és Internálótáborok Igazgatósága - röviden GUPVI – intézményrendszerét, amelynek nem titkolt célja volt, hogy ingyen munkaerőt szolgáltasson a világháborúban megtört Oroszország újjáépítéséhez. Az embereket eleinte származási alapon választották ki, később azonban bárki áldozatul eshetett, akit az orosz katonák munkaképesnek ítéltek. Magyarországról csaknem kétszázötvenezer embert hurcoltak el, köztük rengeteg nőt is. A szovjetek azt mondták nekik, csak egy „kis munkára” (malenykaja rabota, ami a magyar füleknek málenkij robotnak hangzott) viszik őket, de valójában több évnyi éhezés és nehéz fizikai munka, vagy a halál várt rájuk.

A Rákosi korszaktól kezdve megtorlás nélkül senki sem beszélhetett az őt ért borzalmakról. Így a hazatért rabok történetei csendben, családtagról-családtagra hagyományozódtak, és csak kevesek számára válhattak ismertté. Ezeknek az elfeledett történeteknek állít emléket az Örök tél.